A dedikálás

Másnap reggel automatikusan nyomtam volna le a vekkert, de mivel nem volt, így sikerült Louis fejbecsapnom.
-Neked is jó reggelt!-köszöntött drámai hangon.
-Hupsz, bocsi! Csak tudod....-kezdtem szabadkozni
-Tudom, a vekker!-fejezte be helyettem.
-Kösz, hogy ilyen megértő vagy! -adtam puszit az arcára- amúgy, ma mi lesz a program? Interjú, fotózás, esetleg dedikálás?-hadartam izgatottan.
-Ma dedikálás lesz. hogy pontosan hol, azt nem tudom.
-Oké, akkor úgy öltözök.- fogtam egy csomó jó rucit, és bevonultam a fürdőszobába.

Miután elkészültem, Katához rohantam.

-Te mit veszel fel a dedikálásra? -vigyorogtam a képébe.

-Én semmit. Nem tudok jönni, mert a papám megbetegedett, és kórházban van. Meg kell látogatnom. Holnap az első repülővel indulok haza.-mondta a könnyeivel küszködve. Ijedten néztem rá, és gyorsan átöleltem.

-Annyira sajnálom! Megértem, hogy menned kell. Többiek tudják?-kérdeztem, mire bólintott.-És...ugye visszajössz?-pislogtam hatalmasakat.

-Nem..-mondta könnyes szemmel, és bőgni kezdett.Ezen a ponton már én is sírtam. Lassan a többiek is jöttek, így a nagy-ölelésről senki sem maradt le.

-Várjunkcsak! Te holnap mész, viszont a dedikálás ma van! Gyere légyszíí!-meresztettem legcukibb bociszemeimet.

-Najó...talán.-mosolyodott el. 

Utánna kicsit kicsíptem:) 

11-kor elindultunk a Pennsylvania Plázába. Wow, ez aztán pláza!  Hatalmas tömeg fogadott minket. Valahogy elvergődtünk az hosszú asztalhoz, és leültünk. Katával mi csak a srácok unszolására. Hát jó...Nem hittük volna, hogy nekünk is ennyi rajongónk van! Azt mondták, hogy 3 órán át kell ott csücsülnünk. Najó...

Az első órában voltak a legtöbben. És az volt a gáz, hogy húzták az időt! Megkapták az aláírást, és még elkezdenek nekem cseverészni az életről. Én tudom, hogy milyen directionernek lenni. Mikor megszállottan csorgattuk a nyálunkat hajnali 2-kor néhány Twitcam alatt, és izgatottan vártuk a pillanatot, hogy élőben találkozzunk velük. Jajj, a régi szép idők....:)  

A második óra lazább volt, viszont annál több ajándékot adtak. Van,aki rajzot, van, aki nyakláncot. Ezeket puszival jutalmaztuk. Mikorra elérkezett a 2 óra, rendesen zsibbadt a karunk. Gyorsan leléceltünk, és kezdődhetett a szabadprogram. Mindannyian otthon punnyadtunk, egyedül Harry ruccant ki otthonról. Ő egy közeli Starbucksba ment...

Harry szemszöge:

Felkaptam egy napszemcsit, és lepattantam a szállodából,egyenesen a legközelebbi Starbucks kávézóba.Lecsüccsentem egy asztalhoz, és csak néztem ki a fejemből.  Széttekintettem, és egyszer csak megakadt a szemem egy lányon.

Nem tudom, meddig bámulhattam, de egyszer csak visszanézett rám. Elkaptam tekintetem, és beszélgetést színleltem, csak az volt a gáz, hogy nem ült előttem senki. Mikor észrevettem, hogy mit csinálok, abbahagytam, és lopva a lányra néztem.  Mosolygott rajtam. Szégyenlősen elvigyorodtam, és szemeztünk.
Oda akartam menni hozzá, hisz egyedül ült. De a lábaim nem engedték. Összeszedtem a bátorságomat, és felálltam. Lazán odamentem hozzá, és leültem.
-Szia, Harry vagyok!-mutatkoztam be.
-Harry? Harry, mint Styles?-dadogott elképedve.
Bólintottam, és a legszebb mosolyomat villantottam.
-És, neked is van neved?-mosolyogtam még mindig rá.
-I-igen. Isabell. Isabell Johnson!-mosolygott zavartan.-Kérhetnék egy autogramot?-kérdezte csillogó szemekkel. A táskájából előhalászott egy képet, rólam. Készségesen aláírtam. És még egy kis ajándékot...
-Ez a telefonszámod?-esett le az álla. Rákacsintottam.
-Most rohannom kell. Majd...majd hívlak!-mosolygott rám.
Felállt, nyomott egy puszit az arcomra, és tovaszáguldott......Azt hiszem, szerelmes vagyok!.....